Luzsicza, a közvetítő

 

A galéria programjában kulcsszerepet játszik a régió képzőművészetének valamint a szlovák-magyar kapcsolatok feltérképezése. Az érsekújvári Luzsicza Lajos (1920 – 2005) születésének századik évfordulójáról a galéria a szlovák-magyar színtéren kifejtett művészeti-szervezői tevékenységének bemutatásával emlékezik meg. Első ízben vázolja a szervező-művész két sínen futó pályájának kontextusát retrospektíva formájában – új összefüggéséket feltárva.
    Luzsicza Lajos pályakezdése szorosan kapcsolódik szülővárosának az első Csehszlovák repulikabeli multikulturális környezetéhez. A gimnáziumban, a festő, néprajz iránt érdeklődő és múzeumalapító Thain János tanította, aki felhívta figyelmét a városban kiállító cseh és szlovák művészek munkáira is. Diákként, a helybeli „bohémkörben“ forgolódott, melynek Ernest Zmeták és Vágovits Károly festők, valamint Nagyfalussy István, költő voltak tagjai. Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán, Aba-Novák Vilmosnál, Kontuly Bélánál és Kmetty Jánosnál folytatott tanulmányai alatt (1940 – 1947), a  neoklasszicizmus és a modernizmus irányzatain alapuló hagyományos képzésben részesült. Meghatározóak voltak a második világháború idején katonaként megélt tapasztalatai a franciaországi fogolytáborokban (1945 – 1946). Hazatérte után befejezte főiskolai tanulmányait, majd Tatabányán működött, ahol megalapította a Tatabányai Bányász Szabadiskolát.
      Az ötvenes években kezdődött két sínen futó pályája, melynek során különböző pozíciókat töltött be. Dolgozott a Népművelési Minisztériumban, főiskolai tanár, illetve a Magyar Képző- és Iparművészeti Társulat igazgatója volt. Majd Magyarország legnagyobb kiállítási intézménye, a Műcsarnok igazgatója lett (1956 – 1959). A forradalom utáni korszakban nyitottabb kiállítási politikát preferált, teret bizosított a progresszív tendenciáknak. A Műcsarnokban megrendezett átütő erejű Tavaszi Tárlat (1957) gesztora volt, ahol a szocreál évei után először szerepeltek az absztrakció képviselői is. Szerepe volt Kassák Lajos, háború utáni első kiállítása létrejöttében a Csók István Galériában (1957). Ehhez a korszakhoz kötődik a szlovák-magyar színtéren kifejtett művészeti-szervezői tevékenységének első időszaka (1956 – 1959). Cserekiállítások révén, kulturális párbeszédre törekedett. A szlovák művészet klasszikusainak kiállításait kezdeményezte Budapesten (Vincent Hložník, 1957, Miloš Alexander Bazovský, 1957, Janko Alexy, 1958, Modern szlovák művészet, 1960). Viszonzásképp „elhozta“ Csehszlovákiába a magyar klasszikusok kiállításait (Bernáth Aurél, 1957, Szőnyi István – Medgyessy Ferenc, 1957, Prága, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, SNG, Pozsony, 1959). Szerepét „kulturális misszióként“ fogta fel – közvetített a szomszédos országok között.
       A szlovák-magyar színtéren folytatott művészeti-szervezői aktivitásainak második korszaka, szorosan kötődik lokálpatriotizmusához. Kezdeményezte Kassák Lajos hagyatéka egy részének Érsekújvárba kerülését (1982 – 1983), bekapcsolódott a művész állandó kiállításának megvalósításába (1986), őrködött „kultusza“ fölött. Luzsicza Lajos indítványozására adományozta Borsos Miklós Kassák Lajos büsztjét Érsekújvárba, melynek anabázisa öt évig tartott.
        Művészeti-szervezői tevékenységének harmadik, zárókorszaka, a bársonyos forradalom után érte  el tetőfokát. A mečiarizmus évei alatt, a szlovák-magyar kapcsolatok javításán dolgozott: a Kortárs Magyar Galéria megalapítását kezdeményezte Dunaszerdahelyen (1994 – 1997). Egyben a Kortárs Szlovák Galéria alapításának ötletét vetette fel, Békéscsabán...
        „Egyúttal“ rajzolt és festett. Pályája kezdetén, az érsekújvári tájat festette, a fogolytáborban rabtársainak életét rajzolta, a Műcsarnokban, eszmecsere közben karikatúrákat készített művészekről, Szlovákiában M. A. Bazovskýval festett, akinek hatásának nyomai olvashatóak tömör nyelvezetében.  A 90-es években, a klasszikus modernizmus képviselőivel (Kmetty János, Barcsay Jenő, Kassák Lajos) és képzőművész gyermekeivel (Stiller-Luzsicza Ágnes, Luzsicza Árpád) folytatott párbeszéd során, az absztrakció felé fordult.
         Író képzőművészként, saját koráról két olvasmányos önéletrajzban vallott (Ifjúságom, Érsekújvár!, 1989, Hétköznapok – Képzőművészetünk sorsdöntő évei 1945 – 1960, 1994).   
         A kiállítás metaforikus ívben végigvezet pályáján, tanulóéveitől – utolsó korszakáig – érzékeltetve  kortársaival folytatott párbeszédét. Ráadásképpen különlegessége – a galéria archívumából származó fotódokumentáció, mely először kerül közönség elé.